Világjárvány után – hogy kellene másképpen?
Ha van alapvető, dogmatikus mondása a krízispszichológiának, akkor az valami olyasmi lehet, hogy
„Krízis után sosem lesz minden pont olyan, mint előtte.”
Nahát krízis, az most van, hiszen ez a mostani járványügyi helyzet igen sok ember – még ha nem is mindenki – életében okozott teljes felfordulást. Sokunkat érint ez, és nem csupán egyéneket, hanem szakmákat, társadalmi csoportokat, teljes gazdasági ágazatokat, jóformán az egész társadalmat.
Krízis után pedig
vagy teljes összeomlás következik, vagy egy magasabb, jobban alkalmazkodó, működőképesebb szinten való újraszerveződés.
Illetve, e két kimenetel közti egyéb lehetőségek is szóba jöhetnek még, de én most a pozitív kimenetelekre, és a működőképesebb forgatókönyvekre koncentrálnék.
Az persze komoly társadalomtudományi munkát jelentene kimutatni, hogy a krízis felbukkanásában pontosan milyen és mekkora szerepet töltött be az életmódunk, ez a nyugatinak hívott (bár egyre kevésbé az), konzum-kapitalizmusra épülő, fogyasztói létvilágunk, és még az is lehet, hogy nincs is ilyen, direkt kapcsolat.
Én azonban hajlok arra, hogy úgy lássam, ez a járvány, és amit magával hozott, vagyis a világméretű leállás az élet rengeteg szektorában nemcsak hogy valamilyen kapcsolatban van az eddigi életvitelünkkel, de olyan, mintha egy direkt fricska lenne a globalistává vált gazdasági-, életviteli- és világszemléletünknek.
Az jó, hogy keresztbe-kasul repülgethetünk a világon bárhová, de mikor hittük el, hogy nem igazi a nyaralás, ha nem a trópusokon töltjük el, lehetőleg minél messzebb innen?
Az jó, hogy az oslo-i napilap szerkesztőségének Barcelonából is be lehet dolgozni egy laptoppal, de mikor hittük el, hogy a munkahelyünk mindig aktuálisan ott lehet, ahol a legolcsóbban eltölthetünk fél évet a tengerparton?
Az jó, hogy van szabad járkálás és munkavállalás a világ legtöbb országába, de mikor hittük el, hogy a szeretteink távolsága nem számít, mert az Skype-pal legyőzhető?
Az jó, hogy a mi városaink szupermarketeinek polcain van minden, mi szem szájnak ingere, de mikor hittük el, hogy baj, ha elfogy otthon az avokádó a gyereknek, meg a Kínából importált licsi?
És ha már Kína – az is jó, hogy olcsóbban tudunk vásárolni termékeket a nemzetközi piacokról, de mikor hittük el, hogy a 8000 km-t utazott, „friss” fokhagymával kell tele legyen a jászberényi tecsó, mert úgy az óccsó?
Az is jó, hogy sok dolgot meg lehet hallgatni vagy tanulni digitálisan, és jó, hogy vannak webinarok, de mikor hittük el, hogy a tanulás vagy az önfejlesztés pusztán az információk befogadásáról szól és a személyesség teljesen mellőzhető?
Nos, én nem tudom a válaszokat, és nincsenek kész megoldásaim vagy javaslataim az újrarendeződéshez, de úgy érzem,
hogy ha csupán vissza akarunk rendeződni ebből és nem újra, akkor ennek az egésznek semmi értelme nem volt a kollektív, társadalmi vagy globális életfelfogásunk megváltoztatása szempontjából.
Zárásként, sokszor hallok olyan sopánkodásokat, hogy „hát, igen, ezt innentől elfelejthetjük, ezzel le kell állnunk, innentől ezt nem lehet, nem szabad!” stb. Magam részéről inkább úgy gondolom, hogy nem biztos, hogy a korábbi céljainkat kell elvetni, hanem a céljaink elérésének módjait kellene újragondolni. A korábbi megoldásainkat és elképzeléseinket kellene átgondolni és elvetni, ha már nem működőképesek az újrarendeződés után. Lehet, hogy megtarthatók a régi célok, de az eddigi „best practice”-k vagy legjobb megoldások helyett talán „better practice”-ekre lenne szükség, más megközelítésekre, más szemléletre.